2.rész

Az elkerülhetetlen...

- Ez már biztos? – hallatszódik a kérdés, mely a ráncokkal körülölelt ajkakból távozik, majd a kissé remegő ujjak szinte alig hallható dobolással járnak fel és alá a hófehér papírlapon.
- Igen, Uram! Biztos, hogy erre tart… - mondja a gépi hang, majd az eddig doboló ujjak összekulcsolódnak, és a kézek, melyek nem egy fiatal férfi kezei, immár gondterhelten, elfehéredő bütykökkel szorítják egymást, mintha csak valami olyan dologról lenne szó, mely katasztrófába torkollik.
- Edevis, szólj a Tanácsnak! – hallatszódik a parancs, majd pár másodperccel később csuklyás alakok hologramja tölti meg az impozáns tárgyalótermet. A ráncos ajak tulajdonosa gondterhelten áll fel a kényelmes fotelből, majd kezét még mindig összekulcsolva kezd el járkálni. Útja során felkeresi a szoba végében lévő bárszekrényt, majd szinte már magától értetődve emeli ki onnan a számára kikészített keserédes whiskyt, melyet most talán mindennél nagyobb örömmel folyat le a torkán. Életének legszebb és legboldogabb pillanatai idéződnek fel elméjében, és ha akarná még talán a whiskyvel kapcsolatban is eszébe jutna pár igazán megmosolyogtató, önfeledten boldog emlékkép. Hiszen nem volt ő mindig ilyen, fiatal évei egy pillanat alatt elrepültek. Régen még hitt abba, hogy családjával békességben, boldogságban fog távozni az elmúlásba, azonban az elmúlt évek során a legnagyobb félelme kezdett megelevenedni, mely nem kevés ősz hajszálat, és a gondok nehéz ráncait rajzolta egyébként kedves vonású arcára. A félelem egyszerűen a testébe költözött, és szinte már minden egyes sejtjét és zsigerét mardosó rettegés szabdalta. Hiába voltak álmai, vágyai, egy elképzelt jövőképe, melyet a gépek, a tökéletes világ és ez a tökéletes faj láttatni engedett, szíve mélyén tisztában volt azzal, hogy élete túlzottan hamar fog kialudni, akárcsak egy gyertya lángja a lágy szellőben.
- Köszönöm, hogy megjelentek! – hallatszik lágyan, csalódással telve férfias orgánuma.
- Igazán nincs mit köszöngetni, hiszen mindent meg kell beszélnünk!
- Ahogy mondja, Uram! – fordul meg a férfi, majd kissé meghajol, hogy ezzel is kifejezze tiszteletét a Tanács iránt.
- Tudom, hogy a fiam nem éppen jó modorú, de igyekeztem úgy taníttatni, ahogyan azt Önök kérték. Remélem megfelelő lesz arra a célra, melyet neki szántak.
- Mindenképpen, ne aggódj, drága barátom! A fiad jó helyen van, és ha végre eljön az idő, tudni fogja, hogy mit csináljon.
- Bennem ettől függetlenül azért felmerül egy kis aggodalom… – mondja az agg, és múltba révedő pillantással mered a kezében tartott pohárra. Az alkohol még mindig benne van, és lehet, hogy pár perccel ezelőtt még úgy gondolta, hogy jó ötlet, most mégis inkább józanságra figyelmezteti az esze. Hiszen pár andalító és bódító korty mit sem változtat a dolgok alakulásán. Helyzetét átgondolván egy igazán kifinomult mozdulattal helyezi vissza a poharat előbbi helyére és fordul immár teljes valójában az őt körbevevő képek felé. Lába alatt közben lassan a levegőbe emelkedik a padló, majd a termen átlebegve érkezik meg a hihetetlen panorámát nyújtó ablak elé. Tekintete a távolba réved, próbálja az elé táruló látvány minden kis apró mozzanatát elraktározni a tudatában. Figyelmesen megszemléli a felhőkarcolókat, a kívül az ég felé futó lifteket, a levegőben szálldosó autókat és a távolban látható zöldellő területet. Nem olyan régóta egyesítették a városokat a jelenlegi csomópontba, csak azért, hogy jelentős zöld területeket tudjanak létrehozni. A hatalmas ipari és technikai fejlettség különleges és hihetetlen újításokat hozott az embereknek, azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy a természetet nem lehet elhanyagolni. Többek között ezért is született meg a „Zöldítés program” tervezete. Na meg azért, mert a Vegeto számára szükséges jó pár növényt termeszteni, hogy az ott élők is élhessenek.
- Gyarló vagyok, és ezt neki is átadtam. Mi van, hogyha ez a vágy, ez nagyobb benne, mint az életben maradás ösztöne? Mi van, ha hiába volt minden, hiszen tudják, mennyire dacos, és mennyire megviselte, hogy egyáltalán ide el kellett mennie!
- Tökéletes nevelést kapott, a személyes dolgokat, mint például a jellemét pedig nem akartuk a saját képünkre formálni. Egy embert akartunk, és nem egy tökéletes gépet! Hiszen tudja, hogy szükségünk volt az érzésekre, még azokra is, melyek szélsőségesek. Kénytelenek vagyunk ezt elnézni neki, de hát ez egy igazán aprócska kis zavar a rendszerben, mintha csak egy légy zümmögne a csendes szobában. És ne feledkezzünk meg a számára kiválasztott társról, aki reméljük majd a he… – A hologram lassan villogni kezd, a teremben lévő alakok képe elhomályosul, majd hirtelen teljesen eltűnik…

Az ég besötétül, a nap fénye pedig mintha csak teljesen kialudna. Emberi sikolyok kínkeserves hangja veri fel a hirtelen beállt némaságot. Autók zuhannak a mélybe, a nap energiája miatt képtelenek a levegőben maradni tovább. Hatalmas csattanások, robajok, üvegszilánkok vészes csengése marja az emberi dobhártyákat, majd a vaksötétben lassan kivehetővé válik mi is történik. Hatalmas meteor közelít, szélei mögül lassan feltűnik a nap is, azonban ez egyáltalán nem hoz megnyugvást. A hatalmas kő szinte már úgy repül a Föld felé, mintha csak mágnes vonzaná magához. Súlya, terjedelme oly óriási, szinte bekebelezi a tökéletes fajt, és a tökéletes világot.
Az idős férfi még elmormol egy imát, pedig fogalma sincs, egyáltalán mikor is tett hasonlót. Keze az előtte kivetülő számítógépre téved, ujjaival pedig még éppen időben nyomja meg a küldés gombot…. A robbanás mindent felemészt, és semmit sem hagy hátra, csak az emberiség és a Föld hamvait egy sötét és immár magányos galaxisban…

1.rész

Indulás az új élet felé!

Gomolygó, fekete füst áramlik elő a torkomból lágy selymes folyamként. Még egy utolsót szívok a kesernyés nikotinszálból, majd egy nem túl határozott mozdulattal elnyomom azt, az előttem lévő hamutartóban.
A parázs egy apró darabja félre hull, majd immár külön életet élve vonja derengő vörösségbe nyughelyét. A cigaretta szűrője megtörve árválkodik az elfeketedett dohány darabkák között, én pedig unottan konstatálom, hogy baromira kínoz az álmatlanság. Ujjaimmal ráérősen végigsimítok arcomon, kezem alatt pedig a több napos borostám hangosan sercegni kezd. Na igen, mióta megtudtam, hogy áthelyeznek, nem igazán volt kedvem adni magamra. Helyette jólesett részegen tölteni pár estét és igénytelenül fetrengve sajnáltatni magam, miközben dobozszámra pöfékeltem a kellemesebbnél kellemesebb aromájú cigarettákat. Természetesen mindezt abban a reményben tettem, hogy hátha túladagolom, hátha legalább ez közelebb visz a halálhoz. Persze a tervem nem vált be. Még mindig élek és akárhogy is próbálok nem a fejem fölött kivetülő órára nézni, egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon. Már csak két óra és minden megváltozik. Még két óra és én a lelkesedés legapróbb szikrája nélkül fogom magam után húzni a bőröndömet, és a búcsúzni a Földtől, csak azért, hogy immár egy teljesen új környezetben kezdjem meg a szakmai gyakorlatomat.
- Uram, fél hat van, lassan készülődnie kell! – szólal meg a hátam mögött belebegő, aprócska robot, bársonyos női hangján. Hangosan felsóhajtok, majd mikor az ablak reteszei – melyek eddig elzártak a kinti fényektől és a panorámától – felemelkednek, ezzel is elérve azt, hogy utolsó napom utolsó napfelkeltéje vérvörösen izzó tűzlabdaként a retinámra égjen… megadom magam. A vég talán valaminek a kezdete…

Igazából egy héttel ezelőtt még azt hittem, hogy az enyém az életem. Hogy a döntések, melyeket hozok, engem igazolnak, valamint, hogy egy kiválasztott vagyok, egy jómódú flótás, kinek a szerencsecsillaga tündöklő fényességgel ragyog. Gazdag családban születtem, ahol is én voltam a harmadik gyermek, persze a legkisebb. Szinte már alanyi jogon nekem járt a legtöbb figyelem, hiszen nem terveztek, nem számítottak az érkezésemre. Ez persze furcsának hangozhat, hiszen a jelenlegi és természetesen akkori technikai fejlettségnél nem nagyon voltak váratlan fordulatok. Az emberiség eljutott odáig, hogy kényelmi szempontok miatt megreformálják a születéseket. Mesterségesen létrehozott magzatházban nevelkedtek az aprócska embriók. Az érzések, szenvedélye és testi érintkezése öröme megmaradt, azonban hála a tudósoknak a kihordás és egyéni fejlődés a legsterilebb és legtökéletesebb helyen történhetett.
Képzelj el egy hatalmas épületet, melynek egyetlen hatalmas szobájában milliárd ember sejtjei találhatóak meg! Képzelj el egy automatikusan figyelő rendszert, mely a sejtek mozgását, izgalmi állapotát figyelve, a megfelelő pillanatban megtermékenyül!
Babagyár a város szívében, anélkül, hogy mindenféle kórtól, koraszüléstől, vagy éppen deformitástól kellene tartani!
Tökéletes egyedek egy tökéletes faj számára… hát itt születtem én is…
Magától ettől a körülménytől eltekintve abszolút minden normális volt körülöttem. Szerető család, tengernyi lehetőség és vagyon. Vagyon, mely felelősséggel járt és vagyon, melynek ezt a helyzetet köszönhetem.

- Túl korán van ehhez a beszélgetéshez Kieran! - látom apám álmos arcát az előttem kivetülő hologrammon. Bőrét a párna nyomai szegélyezik, haja kócosan égbe mered, én pedig önkéntelenül is elhúzom a számat. Milyen jó, hogy valaki képes ilyen édesdeden aludni!
- Neked is jó reggelt, Apám! Gondoltam elköszönök, ma már így száműztél... - hagyom nyitva a mondatot és immár ezzel egyértelművé teszem, hogy telefonálásom oka nem az elköszönés, hanem a burkolt kérdőre vonás és könyörgés.
- Tudom, hogy nem értesz egyet a döntésemmel, de szerintem jó helyed lesz ott! A vállalatnál nem maradhatsz, mert tudod te is, hogy a Tanács tagjai eddig is úgy gondolták, hogy nálunk nem szerzed meg a megfelelő tapasztalatot. És hát valljuk be, a te képedből felvételeidből akarunk majd megélni...
- De én vezető akarok lenni! Nem én akarok lenni a futkosó majom, aki tökéletes percekre, emberekre, történetekre vadászik! Én azt akarok lenni, aki kincset talál, és aki valakit a csúcsra juttat... - kelek ki magamból szépen lassan és el is érem, hogy kellően feszült légkört teremtsek.
- Már pedig fogod magad Kieran, és elmész a Vegeto-ra! Lehúzod a maradék fél évedet és tapasztalatot szerzel! Összeismerkedsz az ott lakókkal, kissé elszakadsz az itteni technikától és megtapasztalsz sok új dolgot! Elegem van a hisztijeidből, abból, ahogy viselkedsz, mint egy elkényeztetett ficsúr! Meguntam, érted? Elmész oda, teszed a dolgod, megszereted, majd ha visszatérsz, megkapod az úgy áhított pozíciódat!
Mire Apám a monológ végére ér, arca már vörös színnel pompázik. Tudom, hogy felhúztam, hogy utálja, mikor dacolok vele, ráadásul azzal a lekezelő stílusommal. De most őszintén! Mit tehetnék? Helyettem hozott döntést, az életemet egy pillanat alatt felborította! Én máshogy képzeltem az utamat, míg elérek a célig és ez be kell vallanom, eléggé aggasztó.
- Jó! Akkor viszlát Apám! - mondom kimérten, majd egy apró gombnyomással megszakítom az adást, még mielőtt halhatnám következő mondatát.
Kezemet az előttem lévő asztalra teszem, hűvöse kellemesen lehűti az idegeimet, majd mikor már úgy gondolom, hogy megnyugodtam a csomagjaimmal együtt a földön található portra állok, hogy immár részecskéimet lebontva újra épülhessek a Nemzetköz Űrállomáson, ahol is újdonsült útitársam vár rám, és arra, hogy végre elindulhassunk.

- Üdv, Karl vagyok! - nyúl felém a keze, én azonban pont a sértettségem, és pont az apám iránti tisztelete miatt nem viszonzom. Leszarom, hogy bunkónak hisz, hogy az egyik szemöldökét kérdőn felvonva pillant rám. Nem vagyunk barátok, haverok, semmit nem tud rólam, és őszintén szólva nem is akarom azt, hogy ez megváltozzon. Csak vigyen el a Vegeto-ra, és végre hagyjuk egymást békén!
- Sokat hallottam már rólad... arról is, hogy modorod hagy némi kívánnivalót maga után... - húzza el a száját, én pedig erős késztetést érzek, hogy egy jól irányzott ütéssel repesszem és deformáljam el azt. Oké, tudom, a mostani időkben a testi sértés nem igazán dívik. Vagyis fogalmazhatunk úgy is, hogy körülbelül kétszáz évvel ezelőtt abszolút kiveszett az agresszió génje az emberekből. A düh maradt, de hogy fájdalmat okozzon valaki a másiknak? Nem, nem jellemző. Talán ezért is furcsák az én érzéseim, heves reakcióim és az, hogy nem bírom magam visszafogni. Kezeimmel megmarkolom az előttem álló srác gallérját és úgy rántom közelebb, hogy biztos értse, és hallja mit akarok mondani.
- Igen? Akkor tudod, hogy baromira nem jókedvemben jövök ide és indulok el arra a tetves bolygóra. És mivel nem ismersz, gyorsan vázolom a helyzetet! Még egy ilyen, és akármennyire is nincs már agresszió, testi sértés, én tuti megütlek! - fenyegetem meg és látom ahogy szavaim hatására pillái megrebbennek!
- Örülök, hogy érted, így hidd el, kényelmesebb lesz mindkettőnknek! - mondom, majd engedem el a felhúzott ingét és zakóját.
- Azt hiszem, kicsit összegyűrtelek... - jegyzem még meg pofátlanul, majd ujjaimmal lesimítom a ruha ráncait, mintha csak leporolnám. Ajkamon közben gy féloldalas mosoly játszik, majd elindulok a gép felé természetesen hátra sem nézve. Hiszen nem érdekel követ- e. Bár mivel apám pincsije, elég valószínű, hogy nem úszom meg a társaságát.

Hogy miért is nem akarok a Vegeto-ra menni? Nos a kérdés abszolút helytálló.
Körülbelül fél éve kezdtem el ténykedni apám vállalatánál, mint gyakornok. A vállalat fő profilja, hogy különböző kiadványokat jelentet meg, leginkább valós személyekről. Az olvasók nagy része imádja, ha valami az átlagos emberekről szól. Én pedig eddig azt hittem kellően határozott vagyok ahhoz, hogy főnöki pozícióba tornázzam magam, kihagyva a kulimunkát. Hát sajnos ezt eléggé benéztem. Apám ugyanis, a drága, a Tanács elé vitte az ügyemet. Igazából hízelgő is lehetne az értem való kardoskodása, csak sajnos ezzel, és azzal, hogy megpróbálta bizonyítani rátermettségemet áthúzta a számításaimat. Konkrétan kitalpalta ugyanis, hogy átküldjenek, ezzel is bizonyítást ígérve a tagoknak arra , hogy nem csak azért vagyok itt, mert a fia vagyok, hanem mert tehetségem is van. Na igen... Szóval most úgy áll a helyzet, hogy száműztek a kényelmes helyemről. Kénytelen vagyok itt hagyni azt a kevés számú barátomat és ezáltal le kell mondom mindennemű pucc parádéról is - amiért azért annyira nem is kár.
Ami viszont probléma, hogy úszik a kellemes, laza életem, mely eddig oly gondtalanul telt.

Fél szemmel kinézek az úrhajó ablakából és akármennyire is lenyűgöző látvány a Vegeto a szívemet nem bizsergeti meg. Inkább érzek hányingert a gyomromban ezzel kapcsolatban, melynek okozója mérhetetlen nagy keserűség, melyet már napok óta pontosan olyan nagy adagban nyelek, mint a whiskyt. Számat önkéntelenül is elhúzom, majd megadóan tűröm, hogy az automatikusan bekapcsoló biztonsági öv a leszállás ideje alatt az üléshez szegezzen.
-Tisztelt Utasaink! Megkezdtük leszállásunkat a Vegeto-ra a A búrák alatti hőmérséklet 26 fok, a levegő pedig 98%-os tisztaságú. Jelenleg 28 óra 17 perc van, kellemes időtöltést kívánunk!

Prológus

Egy új kezdet…

Az utolsó napok mindig a legnehezebbek…
Az utolsó napok azok, melyeken heves szívdobbanásokkal kísért megemlékezést folytatunk a múlt eltűnő pillanatain, eddigi életünk aprócska szépségein.
Az utolsó nap, az mindig valaminek a vége, és egy új kezdete.
Valamié… amit eddig még soha nem éltünk át! Valamié, amelyre talán titkon mindennél jobban vágytunk, ám mégsem mertük önnön magunknak bevallani, hogy „Hé haver! Tulajdonképpen te ezt akarod! Ezt akarod, mert pontosan ugyanolyan mazochista hülyegyerek vagy, mint száz másik rajtad kívül!”
És még ha nem is hisszük el, hogy képesek vagyunk befogadni, elfogadni az újat, valami úgyis jönni fog. Valami, ami megváltoztat mindent! Valami, ami nem adhat nekünk mást, csak egy új életet, egy új világot.
3225…
Számomra ekkor kezdődött el az új életem. Ez az a szám, ami örökre beleivódott a tudatomba.
Kieran Hamton vagyok, és holnaptól áthelyeznek a Föld testvérbolygójára, a Vegeto-ra. Hogy miért? A válasz egyszerű. Ideje végre felnőnöm, és a saját bőrömön megtapasztalni, milyen is az, ha az életedet te magad irányítod!